Élet a halál után

Két esetről számolok be, mindkettő – ugyan hol másutt fordulhatna elő hasonló? – az Amerikai Egyesült Államokban történt nem is olyan régen. Szó sincs azonban arról, hogy valaki elhunyta után új életre kel egy képzeletbeli túlvilágon. Halál után csak a hátramaradottaknak kell új életet kezdeni, ami sokszor egy cseppet sem könnyű feladat.

Kezdem Sarah McKinleyvel, aki tizennyolc éves korára egy három hónapos kisbabával maradt özvegyen. Férje 58 esztendősen távozott az élők sorából éppen karácsony napján. A rák ugyanis nem ismeri az ünnepnapokat, így a karácsonyról sem tudja, hogy az a szeretet ünnepe, s legalább olyankor nem illenék véget vetni egy életnek. A férjet december 29-én temették el. Nem tudni, hátrahagyott özvegye mit vár a beköszöntő új évtől, az azonban kétségbevonhatatlan, hogy az óévet igencsak drasztikus módon búcsúztatta.

Szilveszter estét odahaza töltötte gyermekével, amikor betörtek mobilházukba. Sarah, féltve kisfiát s feltehetőleg önmagát is, bezárkózott a hálószobába, aminek ajtaját belülről eltorlaszolta. A rendőrséget értesítendő, telefonon azonnal tárcsázta a segélyszolgálat 911-es számát. Tudta, bármennyire igyekezzenek is a rendőrök, időbe telik, míg a helyszínre érnek. Éppen ezért megkérdezte a segélyszolgálat ügyeletesétől, használhat-e fegyvert gyermeke védelme érdekében. Merthogy van neki kettő is, mindkettő kéznél, csőre töltve. Csakis akkor, hangzott a válasz, ha a rablónak sikerül behatolni a hálószobába, s immár közvetlen közelről fenyegeti az odabent tartózkodókat. A betörő közel húsz percig viaskodott az eltorlaszolt ajtóval, mire az végül engedett. Arra már nem jutott ideje, hogy kezében szorongatott vadászkésével bárkinek is ártson, mert az özvegy minden szívfájdalom nélkül lelőtte. Az időközben megérkező rendőrök már halva találták a hívatlan látogatót. Társát, aki a lövés hallatán jobbnak látta eliszkolni, a mobilház közelében fogták el.

A rendőrségi vizsgálat szerint a betörők az elhunyt férj – feltehetőleg kábítószerként használható – gyógyszereit akarták megszerezni, a tények alapján sikertelenül. A gyilkos özvegy ellen nem indítanak eljárást, mert tettét – az oklahomai törvényekkel egyezőleg – jogos önvédelemből követte el. Az már más kérdés, hogy a fiatal özvegy miként fogja feldolgozni magában az év végén vele történteket, s hogy mennyire lesz boldog az új esztendeje.

A másik eset Floridában történt egy ismerős házaspárral. A férj idős ember volt, nyolcvankét éves, koránál fogva nem kimondottan fitt, sőt inkább halál közeli állapotban. November végének egyik éjszakáján előbb csak ki-kihagyott, majd meg is állt a szívverése. Az ágyánál virrasztó feleség kétségbeesetten pumpálni kezdte férje mellkasát, aminek következtében, ha nehézkesen is, de ismét megindult a beteg szív működése. Az aggódó hitves természetesen azon nyomban hívta a mentőket, akik rövid időn belül meg is érkeztek. A férjet haladéktalanul beszállították a fort myers-i kórházba, ahol rögtön az intenzív osztályra vitték. Az orvosok – becsületükre váljék – négy napon keresztül küzdöttek az életéért, amiről sajnos le kellett mondaniok, ezért a negyedik nap után a hospice-ban helyezték el. (A hospice, ha valaki nem tudná, elfekvő vagy szeretetház, ahol a haldoklók emberi méltóságuk megőrzése mellett, tapintatos ápolók felügyelete alatt várhatják az elkerülhetetlen véget.) Ismerősöm, anélkül, hogy öntudatát visszanyerte volna, egy nap múltán békésen átszenderedett a túlvilágra.

Feleségét, noha kétségtelenül megviselte, nem érte váratlanul férjének halála, amire egy idő óta – már amennyire ez lehetséges – fel volt készülve.  Ami egy hónappal később mégis váratlanul érte, az a kézhez kapott kórházi számla volt, amely jócskán meghaladta a negyvenezer dollárt. A kanadai házaspárnak amerikai biztosítása nem volt, a kanadai pedig nem vállalta magára a költségek megtérítését, így azt mindenféleképpen az özvegynek kell kifizetni. A nyugdíjból éppen csak megél, nem könnyű teherrel kezdi tehát az új esztendőt.

Néhány napja, amikor beszéltem vele, elgondolkodva említette meg – minden hátsó gondolat nélkül -, ha azon a novemberi éjszakán, bármi oknál fogva nem ül férje ágyánál, s ezért nem tudja visszahozni őt az életbe, ma nem nyomná súlyos adósság a vállát.

Hát, igen. Van élet a halál után. Kinek ilyen, kinek olyan. A túlélők egyikének sem könnyű, mégis van akinek ezért vagy azért az átlagnál nehezebb.

Minősítés nélkül

Bányai Tamás

Minősítés nélkül

            A rendszerváltás után végre az emigrációban élt vagy élő magyar írók és költők művei is eljutottak a hazai olvasóközönséghez. Alkotásaik ma már a keresett könyvek közé tartoznak, ami nem magyarázható pusztán azzal, hogy hosszú éveken, sőt évtizedeken keresztül hiánycikknek bizonyultak; nagyon sokan még hallomásból sem ismerték őket. Pedig - főként -,  ha Máraira vagy a néhány éve elhunyt Faludy Györgyre gondolok, akkor tévedés nélkül megállapíthatom, méltán részesei az “újkeletű” sikernek, hiszen ma már mindkettőt joggal sorolhatjuk a magyar irodalom halhatatlanjai közé. Persze a többiek (Wass Albert, Cs. Szabó, Vaszary, Méray, Ferdinándy, stb, ahogy találomra eszembe jutnak a nevek) művei is keresettek, meg is találhatók a könyvesboltok kirakataiban, polcain, s engem örömmel tölt el, hogy bárki számára mindenféle tilalom és korlátozás nélkül hozzáférhetőek.

            A könyvesboltok polcait böngészve mégis meglepetéssel tapasztaltam, hogy valaki hiányzik a listáról. Függetlenül attól, személy szerint nekem mennyire tetszettek könyvei, nem áll szándékomban minősíteni, állítani vagy tagadni, hogy jó, esetleg csapnivaló író. Ennek megítélése legyen az irodalomkritikusok vagy az olvasók dolga. Nekem egyszerűen csak hiányzik a neve a hazai irodalmi palettáról.

            Vajon mi lehet az oka, hogy könyvei otthon még mindig nem jelentek meg? A kiadók nem látnak benne fantáziát, netán ráfizetésesnek vélik megjelentetésüket? Vagy valami bonyodalom van a szerzői jogdíjjal, s ez késlelteti a megjelenést? Örökösei nem járulnak hozzá az újrakiadáshoz? E kérdésekre válasszal nem szolgálhatok, magam is keresem rájuk azokat.

            De kiről is beszélek?

            Nos, Gábor Áronról van szó, a híres ágyúöntő név és vérbeli rokonáról, leszármazottjáról, a Polgárról - ahogy önmagát nevezte -, akinek idehaza utoljára - tudtommal legalábbis -  a háború alatt jelent meg könyve Túl a Sztálin vonalon címmel. E nagy sikert aratott riportkönyvéért nem csak honorárium járt, egyéb jutalmat is kapott: tizenöt év szibériai száműzetést.

            Gábor Áron 1911 április 20-án született Kaposváron. 1933-ben szerezte meg jogi diplomáját a Pázmány Péter Tudományegyetemen, majd ezt követően újságíróként dolgozott a 8 Órai Újság, illetve a Reggel című polgári liberális lapoknál. A háború alatt haditudósító az orosz fronton, ekkor jelent meg fent említett riportkönyve, amely kendőzetlenül, s noha az oroszokkal hadban álltunk, még azt is mondhatni: elfogultság nélkül, tárgyilagosan mutatta be, milyen az élet a Szovjetunióban.

            A legenda szerint, s ez a legenda nem is olyan hihetetlen, könyvének híre Sztálinhoz is eljutott. A kommunista diktátor olyannyira megorrolt a szerzőre, hogy azonnal fejét követelte. Hiába volt Gábor Áron a polgári ellenállás részvevője, aki épp annyira szerette volna a németeket határainkon túl látni, mint amennyire tartott az oroszok bejövetelétől. Nem számított az sem, hogy számtalan cikket írt a nácizmus ellen, s a Magyar Vöröskereszt főtitkári pozicíója sem nyújtott számára védelmet. Hiába mentett meg zsidókat a biztos haláltól, hiába jelentkezett az oroszok által elfogadott és szabadnak nevezett Dálnoki Miklós Béla vezette kormánynál szolgálattételre, semmi sem segített.

            A szovjet katonai bíróság előbb halálra ítélte, majd az ítéletet a moszkvai bírák életfogytig tartó kényszermunkára változtatták, amiből végül is “csak” tizenöt év szibériai száműzetés lett.

            Élményeit később, javarészt nyugati emigrációban vetette papírra. Ezekben a könyvekben (Az embertől keletre, Szögletes szabadség, Évszázados emberek, Ázsia peremén) példátlan érzékletességgel rajzolja meg a kommunista rendszer lélektani szerkezetét, s világít rá a szovjet társadalom gyógyíthatatlan fekélyeire. Valós célja azonban a polgári és a kommunista életszemlélet áthídalhatatlan és összebékíthetetlen ellentéteinek bemutatása hiteles és szánandó emberi sorsokon keresztül.

            Nem célom ezeknek a regényeknek a részletezése, bemutatása vagy tartalmuknak akár rövid ismertetése, remélem ugyanis, hogy egyszer talán a hazai olvasók is kezükbe vehetik az eddig csak nyugati emigrációban megjelent műveit. Mindamellett - anélkül, hogy bármilyen formában összevetném a kettőt - szükségesnek tartom megjegyezni, hogy szibériai trilógiája a magyar olvasó számára érthetőbb, s ennél fogva talán megrázóbb élménybeszámoló, mint Szolzsenyicin Gulág-ja.

            Gábor Áron alkalmazkodik a szibériai élethez, testi erejének, szívósságának köszönhetően nem csak túléli a kínkeserves és nehéz megpróbáltatásokkal járó tizenöt évet, de kiváló - fizikai! - munkájáért még szovjet kitüntetésben is részesül. Valószínűleg ezzel érdemelte ki, hogy - orosz feleséggel az oldalán - 1960-ban végre hazatérhetett Magyarországra.

            A hazai rendszer ugyan sohasem bocsátotta meg polgári származását riportkönyvével “szennyezett” múltját, de a nagy becsben tartott szovjet kitüntetésre való tekintettel - és persze számításból is -, hajlandó a feledésre. És bízik benne, hogy Gábor Áron tökéletes orosz nyelvtudása, az orosz emberek és mentalitás elsőkézből szerzett ismerete, valamint megkövetelt és elvárt “javulása” révén a szovjet-magyar kapcsolatok értékes, szinte már nélkülözhetetlen propangandistájává válik. A lágymányosi lakótelepen lakást adnak neki, a Szovjet-Magyar Baráti Társaság égisze alatt megjelenő Ország-Világ című képes hetilap főmunkatársává (később az Országos Erdészeti Főigazgatóság sajtófőnökévé) nevezik ki.

            Gábor Áront, noha szibériai elszigeteltségében nem sokat tudhatott a hazai állapotokról, hazatérve nem éri meglepetés. A hazai viszonyok nyilván másak, mint a Szovjetunióban, de a kommunizmus természete ugyanaz. A szovjet igényeket gondolkodás nélküli, jellemtelen kiszolgálókat figyelembe véve, erkölcsi szempontból talán még rosszabb is, mint a Nagy Testvér honában. Ám ha őt magát nem is érte csalódás, ő annál nagyobb csalódást okozott azok számára, akik a rendszer hűséges kiszolgálóját akarták látni személyében. Mert Gábor Áron a szovjet valóságot, a szovjet embereket még akkor sem akarta úgy ábrázolni, ahogy a hivatalos pártpropagandisták szerették volna. Következetes ragaszkodása a valósághoz és a hatalom által igényelt hamis idealizálás között legalább akkora volt a szakadék, mint a kommunista és a polgári eszmerendszer között.

            Otthon még annyira sem találja helyét, mint Szibériában az egyszerű, az övéhez hasonló sorsú számkivetettek között. Tapasztalja és világosan látja ugyan, hogy a korrupció, az álszentség, a kicsinyes sumákságok, a hangoztatott és sokak által kényszerűen elfogadott ideológia mögött valami más is rejtőzik. Ennek ellenére egyenes jelleme, székely tartása kiegyezésre, a hazai körülményekkel való megalkuvásra képtelenné teszik.

            1965-ben, az Embertől keletre kéziratával disszidál, vagy szebb szóval élve emigrál a Német Szövetségi Köztársaságba. Itt él egészen 1982 december 28-án, Saarbrückenben bekövetkezett haláláig.

            Németországban írja meg regényeit, rendszeresen publikál az emigráns sajtó - Új Látóhatár, Irodalmi Újság, Kanadai Magyarság, Új Világ - hasábjain. Könyvei németül, angolul, spanyolul és portugálul is megjelennek.

            Utolsó regénye az 1978-ban, Münchenben megjelent Túlélés, amelyben az otthon töltött öt év keserű tapasztalatairól számol be a dolgok mélyére látó hitelességgel. De nem csak a visszásságokat tárja fel, nem csak a bajokat veszi észre, látja a sokszor megalázó, gyakran értelmetlennek és reménytelennek tetsző küzdelmet is, amivel a magyar nép igyekszik megvédeni ősi eredetét és európai értékeit. Azokat az értékeket, amelynek köszönhetően ma az Európai Unió tagjai vagyunk.

            Túlélés című regényének előszavában így ír erről:

            “A halottakat kivéve a szereplők nem éltek, nem élnek, és az intézmények neve sincs a telefonkönyvben. A problémák élnek. Történelmünkhöz, népi sajátosságainkhoz, világunk állandó újulásához tartoznak, mindig voltak és mindig lesznek. Nélkülük azokat a népeket követnénk a történelem temetőjébe, amelyek problémák nélkül éltek és nem élték túl korukat.

            A Polgár is jelzőszemély. Nem hős, nem főszereplő. Egyszerűen pelenkába rakja a kérdéseket, amelyek a túlélésből és a feladásból születnek, négykézláb tipegnek, vagy tolókocsiban járnak és úgy vezetik ki népünket a bajból, ahogy lehet. Nem úgy, ahogy ezer évünkhöz méltó? Ahogy jó és hasznos a következő bajig. Mert higyjük el végre: a népek szeméből nem hull gyászkönny, ha azt olvassák a New York Timesban vagy a Pravdában, hogy feladtuk európai helyünket és kitántorogtunk a történelemből.

            Népünk helytállása akkor is tiszteletreméltó, ha biztonságosnak fémjelzett szabad világunkból sokszor feladásnak látszik. Amit tesznek, alkotnak, az akkor is a magyar földé, ha Kádár Jánost elviszi az ördög, vagy magához szólítja a római pápa. Hálát adok az istennek, hogy nekem is jutott a feladásból, a helytállásból, az önámításból, a népek megmaradásának örök kellékeiből és azokra is harag nélkül gondolok, akiket könnyebb és egyszerűbb elítélni, mint felmenteni.”

            Úgy érzem ezek még ma is helytálló és megszívlelendő szavak. Talán éppen ezért hiányolom Gábor Áron könyveit a hazai könyvesboltokban.

Miss Facebook

Sok minden akad ezen a világon, ami – talán mégsem elegendő – élettapasztalatom ellenére is megdöbbent időnként. Azon viszont egyáltalán nem ütköztem meg, hogy egy amerikai házaspár Facebooknak keresztelte újszülött kislányát. Régen elmúltak azok az idők, amikor csak Éva és Ádám nevekkel ruházták fel a gyerekeket. Hiszen minden szülő szeretné, ha csemetéje a nevében is különbözne másoktól. Szabó Gizella vagy Kovács József százával akad, és nem csupán Magyarországon. Bányay Zipporahból (létezik, nem én találtam ki!) viszont feltehetően alig néhány.
Ahhoz talán nem kell különösebb magyarázat, hogy szülők miért adnak szokványneveket utódaiknak. István volt a papa, Jutka a mama, ne komplikáljuk, legyen a gyereknek is ez a neve. Kapja meg esetleg hálából a nagybácsi vagy a nagynéni keresztnevét. Tisztelet jele, ha valami híres ember a névadó, ámbár ebben rejtőzhet némi kockázat is. Nem tudom, akadt-e olyan házaspár az ötvenes évek elején, aki netán Sztálinnnak keresztelte fiát a névadó ünnepségen, ám ha igen, akkor azt később ugyancsak megbánhatták. Még akkor is, ha esetleg Mészáros volt a papa családneve.
Persze egyszerűbb esetekben sem árt jobban odafigyelni. A legvadabb magyarországi kommunizmus idején volt egy pártember, akit Végh Bélának hívtak. Hiszem, csak azért nem változtatott ezen, mert abban az időben senki sem mert nyíltan röhögni rajta. Ennek kapcsán eszembe jutott, hogy állítólag minden embernek a saját neve hangzik a legszebben, azt olvassa legszívesebben, ha írásban találkozik vele. Eszerint – gondolom – Végh Béla az aranyér operációkról olvashatott a leggyakrabban. Én csak akkor tartom saját nevemet rám nézve hízelgőnek, ha az egy nekem kiírt, s lehetőleg nagyösszegű csekken szerepel.
Természetesen akadnak különös és meghökkentő, ugyanakkor könnyen megmagyarázható keresztnevek is. Egy néger házaspár például, hálából a komplikációk nélkül levezetett szülésért, a magyar nőgyógyászról nevezte el kisfiát. S mivel ez Amerikában történt, ahol ugyebár fordítva szerepel a kereszt és a vezetéknév, Takács Patterson lett belőle Péter Patterson helyett. Semmi gond, Takinak még így is lehet becézni a gyereket. Arra már én sem tudnék magyarázatot találni, hogy névrokonom szülei milyen megfontolásból látták el lányukat (vagy fiukat?) Zipporah keresztnévvel.. Talán a zippzárral bajlódhattak éppen.
Persze az is lehet, hogy ez csak nekem hangzik furcsán. Amerikaiaknak nyilván nem. Hiszen Palotás Csing hallatán is felkapja fejét egy magyar, nem gondolván arra, hogy a mama hazánkba települt kínai. Egyébként ugyancsak elcsodálkozhatna bárki, ha megtudná mi a magyar jelentése egynémely kínai névnek. Náluk ez nem szokatlan, nekünk meg semmit sem jelent.
Na, de a Facebook!
Ez már ismerős az egész világon, sőt márkanév. Azon sem csodálkoznék, ha a közösségi portál beperelné a szülőket névbitorlásért. Ez esetben javasolnám nekik, hogy csak a kislány becenevét használják. Mondjuk úgy, hogy Fészike drága. A nagymama szájából ez nem is hangzana olyan rosszul.

Maja naptár - világvége

Régóta foglalkoztat a gondolat, felkeresni egy jósnőt. (Érdekes, jósférfiakról még sohasem hallottam. Férfiemberből inkább sámán vagy próféta lesz.) Az ugyan egy cseppet sem aggaszt, érnek e még szerelmi csalódások, vagy hogy enyém lesz-e a jövő heti lottófőnyeremény. Az sem érdekel, milyen karriert fogok befutni. Én már csak sétálok, a sikert sem hajkurászom. Ha meg akar találni, kiolvashatja címem a telefonkönyvből.
Arra kerestem volna a választ a jósnőtől, hogy meddig fogok élni. Ezt ugyanis tudni akarom. A feleségem már napok óta könyörög, porszívózzam fel a lakást, és egyáltalán nem mindegy, hogy ezt meddig halogathatom. Arra is szeretnék választ kapni, lesz e elég időm megírni évek óta tervezett új regényemet. Mert, ha szorít az idő, beiratkozom egy gyorsíró tanfolyamra. Ha viszont vannak még éveim, akkor nyugodtan elódázhatom a dolgot.
Már éppen rászántam magam, meglátogatni a sarki jövendőmondót, amikor – teljesen véletlenül – rábukkantam egy kérdőívre az interneten. Az űrlap megalkotója azzal az ígérettel kecsegtetett, hogy korrekt válaszaim alapján kiszámolja hátralevő éveimet. A kérdéseket tudományos alapon állították össze, a válasz tehát hihetőbbnek tűnik, mint egy jósnő handabandázása vagy a piros ász jelentősége. (Megjegyzem: kártyavetésnél nem ismerem a piros ász horderejét, csak az ultiban.)
Az természetesnek tűnt, hogy az űrlapon szerepelnek életkoromra, súlyomra, rossz és jó szokásaimra, mint például a táplálkozásomra vonatkozó kérdések. Ez egy nagyon lényeges szempont. Ugyanis, ha három-négy hétig egy falatot sem eszem, eleve lemondhatok a hosszú életről. A testsúlyomat is nyilván figyelembe kell venni. Elvégre a sírásóknak közel sem mindegy, hatvan vagy százhatvan kilót eresztenek a gödörbe. Ha túlsúlyos vagyok, tőlük talán még kaphatok némi haladékot fogyókúrára, mielőtt a szemem végleg lecsukódik.
Szerepelt az íven egy olyan kérdés is, miként jellemeznének a barátaim? Beírtam, szerintük könnyelmű vagyok, amiről hál’istennek kiderült, hogy ez a tulajdonságom néhány évvel meghosszabbíthatja az életemet. Igaz, a dohányzás idő előtt sírba vihet, viszont ha ezt is könnyelműen fogom fel, a kettő valahol kiegyensúlyozza egymást.
Nem szóltam még arról, miért olyan fontos megtudnom, mennyi van még hátra. Nos, főleg azért, mert több helyről is hallottam már a maja naptárról, ami 2012-ben megszakad. Egy szép nap után már nem lesz holnap, vége a világnak. (Mindamellett magammal együtt szeretnék mindenki mást is megnyugtatni: könnyen lehetséges, hogy az a mulya, akarom mondani maja, aki azt a naptárt szerkesztette, idő előtt meghalt és már nem maradt ideje befejezni a munkát.) Ha viszont ez igaznak bizonyul...
A űrlapon felsorolt kérdésekre adott válaszaim alapján kiderült, 87 éves koromban fog kopogtatni ajtómon a kaszás. Emiatt most egy komoly dilemma előtt állok. 2012-ben ugyanis még csak hatvanhat éves leszek. Ha tényleg élek nyolcvanhét éves koromig, akkor előtte semmiképpen sem lehet vége a világnak. És fordítva. Ha négy év múlva eljön a világvége, nem élhetek hatvanhat évnél tovább.
Képtelen vagyok elfogadható választ adni ezekre a kérdésekre. Lehet, hogy mégis el kéne mennem egy jósnőhöz?

Országimázs

Sosem szabad megfeledkeznünk a világban elterjedt jó hírünkről. A számunkra kedvező országimázsnak ott kell lebegni mindeki szeme előtt, ennek folyamatos szépítése mindnyájunk közös érdeke. Ezért is tartom szomorúnak, hogy egy immár három éves jeles eseményről annak idején is mindössze egy rövid hír tudósított, s azóta mély csend. Holott olyasmiről volt benne szó, ami megdobogtathatja a több mint tízmillió magyar szívét. Bekerültünk a Guiness-rekordok könyvébe, s ennek folytán a fél világ megtudhatta, hol van Kaposvár. Zárójelben talán azt is odaírták: Magyarország, Hungary, Ungarn stb.
Ha valaki nem tudná, a szóbanforgó jelentős és az ország imázsát jó irányban befolyásoló esemény három éve zajlott le Kaposváron. Ahol is a Rákóczi Stadionban 792-en dekáztak együtt legalább tizenkét másodpercig, s ezzel jócskán túlszárnyalták a korábbi 627-es rekordot. (Itt közbevetem a labdajátékokat kevésbé ismerők számára, hogy ez a fajta dekázás futball-labdával történik s nem tévesztendő össze az élelmiszerüzletek mérlegein folytatott dekázással). Ha arra gondolok, hogy a Wright fivérek első repülőgépe is mindössze néhány másodpercig tartózkodott a levegőben, akkor azt is el tudom képzelni, milyen távlatok nyílnak meg hazánk előtt. Ha már most világelsők vagyunk tömeges dekázásban.
Kedvező széllel érdemes vitorlázni. Melegében ugyan nem sikerült, de még most is érdemes csépelni a vasat. Azt a 627-es dekázási csúcsteljesítményt már átadtuk a múltnak, de a világ szemében még ismertebbek lehetnénk, ha sikerülne megdönteni egy másik, úgyszintén három éves rekordot is, amit Sydney-ben állítottak fel. Ott ugyanis egy Spencer Tunick nevű fényképész felszólítására ötezer ember hajította el ingét-gatyáját, tunikáját és sorakozott fel anyaszült meztelenül az Operaház előtt. Egy nagyméretű és érdeklődésre számottartó csoportkép elkészítése végett. A sydneyi Operaház látványos épülete világszerte ismert, gyanítom, jóval többen felismerik, mint a pesti Országházat.
Hát ezen kellene változtatni. Kétlem, hogy Magyarországon ne akadna legalább hét vagy nyolcezer ember, aki hajlandó lenne pucérra vetkőzni a Kossuth téren. És a sok pucér, formás és formátlan fenék elterelhetné a figyelmet a tér tervezett és el is kezdett átalakításáról.
Jeles fotóriportereink is vannak, akik lencsevégre kaphatnák a meztelen magyar valóságot. Parlamenttel a háttérben.
Így aztán az Országház lenyűgöző látképe is jobban elterjedne a világon. Ami annak falain belül történik, arra meg ne legyen kíváncsi senki.

Vilma kisasszony látogatása

Majdnem felhőtlen ég, a nyugatra távozó nap csak a sugarait viszi magával, melegét még itt hagyja nekünk egy darabig. Enyhe szellő fújdogál, el sem tudok képzelni ideálisabb időt, pedig reggelre - állítólag, mert egészen pontosan még most sem tudják megmondani - hozzánk is elér a Vilma nevű hurrikán. Ha a magja nem is, a széle biztosan átvonul rajtunk.
Nincs szükségünk ébresztoórára. Vilma megérkezett. Nyüszítésre ébredek, mintha csapdába szorult állat vergődne kínkeserves hangon. Remeg, rázkódik az ablak az ágytámla fölött, félő, hogy hamarosan üvegszilánkok borítanak el. Fölöttünk, a tetőn fémcipős ördögfiókák lejtenek szilaj táncot. A nappali szoba biztonságosabb. Az erkélyt, amit dolgozószobának használok, vékony ablaktábla védi, az üveg keretével együtt rázkódik, szerencsére nem szemből süvít az orkán.
Félek?
A ház biztonságos, harminc éve áll, látott már egy-két vihart. Igaz, nem ilyen erős hurrikánt. Csak a könyveimet, a komputeremet féltem. Felelőtletség volt nem behordani mindent a nappaliba. Bekapcsolom a televíziót, kíváncsi vagyok, mit mondanak a meteorológusok. Egy felvillanó képet látok, három szót hallok, aztán sistergés. Áramszünet.
Kimerészkedek az erkélyre, kinézek az ablakon. A sarki villanypózna kidőlt. A megereszkedett, elszakadt vezetéket a szél tekergeti, mint cowboy a lasszóját. Ide hallani a fák jajgatását, ahogy recsegve, ropogva szakadnak le az ágak. A szemközti két pálmafát leborotválta a szélvihar. Mellettük másik három a földig hajol, mint esdeklő szolga szeszélyes, kegyetlen ura előtt. Aztán az egyik gyökerestől kidől. A túloldalon egy családi házról mintha sárkányt eresztenének fel. A tető emelkedik, ahogy a tomboló szél alákap. A ház előtt kedvenc, öreg magnóliafám állja a sarat, bátran viaskodik a széllel.
A lépcsőházat három oldalról védi fal, a bejárati ajtóval szemben, két emelet között csak derékmagas vaskorlát. Az ajtó elé szoktam kiülni cigarettázni. Most is oda igyekszem, de hiába nyomom az ajtót, mintha mázsás súlyt helyeztek volna el mögötte, amivel nem tudok megbírkózni. Az orkán pont szembekapja. A cigarettáról egyelőre le kell mondanom.
Visszatérek az erkélyre, bár veszélyesnek tűnik. A magnóliafát legyűrte a szél. Keresztbe fekszik az úton, gyökerestől csavarta ki a vihar. Az erkély alatt, majdnem a fal tövében apró madárka kapaszkodik a bokor szélcsapkodta ágába. A viharos erejű szél felkapja a madarat, szerencsétlen szárnya segítsége nélkül is száll. Végül - nagynehezen - földre ereszkedik, a fal tövében keres menedéket.
A vezetékes telefon még működik. Barátunk az észak-karolinai Winston-Salemből telefonál félóránként, ott persze van televízió adás. Tőle tudjuk meg: a hurrikán gyorsan halad, magja délidőben már kint lesz az óceán felett. Nem fog sokáig tartani. Délutánra a nap is kisüt. Ha az ablak mögül felnézek az égre, csak fekete, sűrű felhőket látok, félő, hogy nem bírják el az ég súlyát, ránk szakadnak mindent elöntő vízáradattal. Most még csak hosszúra nyúlt esőcseppeket szórnak a szélnek. Kidőlt a sarki lámpa, az alatta álló autó alapos nagyjavításra szorul majd.
A meteorológusok ezúttal nem tévedtek. Késő délután van, és valóban kisütött a nap. Ha nem látnám a leszaggatott ágakat, villanyvezetékeket, a gyökerestől kicsavart fákat, a feltépett tetőket, táblástól betört ablakokat meg a szélszórta szemetet és törmeléket, mondhatnám: békés koraőszi táj tárul elém. A valóságban a nap fényes sugarai eszeveszett pusztítás nyomait ragyogják be. Elvégeztetett. Vilma kisasszony letette névjegyét.
A bátrabbak közé tartozom, én is kimerészkedek az utcára. A szél ereje jelentősen csökkent, s így talán nem is vagyok olyan bátor. Mások is kimerészkednek búvóhelyeikről, szemügyre venni, mi maradt meg, mi javítható, használható és mi az, amiről egyszer s mindekorra le kell mondani.
Just stuff (csak holmik) - mondja valaki, nyilvánvalóan arra célozva, hogy az életen kívül minden más pótolható. Így vagy úgy. Nem vitatom igazát, bár azt is tudom, egyes tárgyak nagyon az ember szívéhez nőnek. Ismertem valakit, aki egy festményéhez az életénél is jobban ragaszkodott.
***
Ma a ház környékét is elhagyjuk. Még este kaptuk a telefont egyik közeli ismerősünktől: mobilházukat darabokra szedte a hurrikán, mindenük odaveszett. Illegálisan élnak itt, eddig csak hontalanok voltak, most már hajléktalanok is. És rajtuk kívül még hány százan?
Megyünk segíteni, menteni, ami még menthető. Az utat sok helyütt kidőlt fák torlaszolják, egyetlen közlekedési lámpa sem működik, szinte kivétel nélkül mindet leszakította a vihar. Egy bevásárló központ előtt százak állnak sorba. Iható vízre és jégre várnak. Áramszolgáltatás nélkül rengeteg élelmiszer megy veszendőbe, üzletekben és otthonokban egyaránt, a jég nagyon kelendő cikk lett. Hiánycikk. Benzint sem lehet kapni, bár üzemanyag állítólag van bőven, de a kutak zárva vannak, áram nélkül nem dolgozik a pumpa.
Amerika. Huszonegyedik század. Ne adj isten egy háborút, ami nem ér véget fél nap alatt.
Hétágra süt a nap, a szél teljesen elcsitult már, ami elénk tárul, majdnem idillikus. A kis tó tükre kéken feszül, partján iguána napozik. A település első mobilházának teraszára visszarakták a cserepes virágokat. Így az első benyomás: ünnepnapját élo, békés környék.
Aztán egy gyökerestől kidőlt pálmafát kell megkerülnünk. A következő mobilház teteje, két oldala hiányzik, mintha csak azért szedték volna le, hogy lakói az egész házban élvezni tudják a napsütést, jusson belőle a bútoroknak, szőnyegeknek, az összetört berendezésnek is. Akár egy összkomfortos piknik. De csak az első, gyors pillantásra, mert a szem azt is észreveszi rögtön, hogy a bútorok egymás hegyén hátán, a heverőn egy összetört tévékészülék, egy festmény karóba húzva az állólámpán, a konyha maradványait villanydrótok szövik át, a fürdőszoba helyén hófehér porcelán mosdó virít, a kád törmelékkel tele.
Barátunk a konyhában - mely valami csoda folytán épen maradt, úgy ahogy persze, még ha tető nélkül is - a gáztűzhelyen főz. Mert a palackban még van gáz, és a tűzhely sértetlen. Lehet a szomszédoknak vizet melegíteni, főtt ételt készíteni, kávét főzni. És a szomszédok jönnek is. De nem csak a hibátlanul működő tűzhelyet használni. Segítséget is hoznak. Míg az asszonyok a tűzhely körül téblábolnak, a férfiak nekiveselkednek a meggörbült, földre taszított fémtetőnek. Ha jön az eső, legalább az a pár, esetleg megmenthető holmi legyen védve, tető alatt. Az erőlködés hiábavaló.
Közben jönnek a tűzoltók, alaposan átvizsgálnak mindent. Aztán vörös papírt ragasztanak a mobilház falára, mely azt jelenti: a lakóhely életveszélyes, lakhatatlan és helyrehozhatatlan.
Nézem barátainkat. Állnak némán, tekintetük a sajnálkozó tűzoltókról otthonuk maradványaira téved. Látható érzelmek nélkül. Igaz, a sírás semmit sem segítene.
***
Mi hiányzik? Néhány flakon vizet elhelyeztünk a fagyasztóban, vizünk tehát van, két-három napig még hideg is, csak kávét nem tudunk főzni. Azt a legnehezebb nélkülözni.
Ma is felhőtlen az ég, a hőmérséklet 22-23 fok. Enyhe, kellemes szél fúj. Lesétálunk az uszodához, nem a pusztítást szemügyre venni, csak a séta kedvéért, meg egy újság reményében. Nem csalódom: az újságos rekesz fel van töltve. A tömegkommunikáció csodája a huszonegyedik században. Mert áram hiányában nincs tévé-adás, nincs internet, de a sok helyütt lezárt, eltorlaszolt utak, a millió akadály ellenére kihordták az újságokat. Terepjáróval, árkon-bokron át? Rosszmájú vagyok, és arra gondolok, nem is elsősorban a tájékoztatásért, hanem a fizető hirdetők kedvéért. Pénzükért jár, ami jár.
Hárman vesznek körül, egymás szavába vágva kérdezik: mit ír az újság? Hírekre éhesek, mindenki tudni szeretné, mi történt a sarkon túl, jobb vagy rosszabb-e a helyzet ott, ahol a riporter járt, ahova ők nem is kockáztattak meg eljutni. Emberi gyarlóság. Ha jobb, kedvezőbb a helyzet a sarkon túl, irigykedünk; ha rosszabb, sajnálkozunk, és elégedetten állapítjuk meg, hogy szerencsénk volt.
Most veszem csak észre, az uszodánál felállított két grillsütő körül emberek nyüzsögnek. A fából ácsolt asztalon edények, tálak, papírtányérok, plasztik poharak és fűszerek, mint ebédidőben egy nyári kiránduláson a tó partján. Mindenki türelmes, miért is ne lenne az? Az élet látszólag megállt, sürgős teendője csak annak akad, aki a városnál, megyénél dolgozik a hurrikán okozta károk eltakarításán, helyreállításán. Azok viszont nincsenek itt.
A grillsütőn vizet melegítenek, kávét főznek. Legtöbben – mint én is – a reggeli kávét várják áhítattal. A faszén elfogyott, a tűzhöz rőzsét kell gyűjteni. Abból most van elég, a dolog mégsem olyen egyszerű. A leszaggatott ágak, kicsavart fák túl frissek, életük nedve még ott van rostjaikban, a tűzön csak füstölnének, lángra nem lobbanna egy sem. A száraz rőzse gyorsan lángra kap, elhamvad, ketten alig győzzük az utánpótlást szállítani. Régi, fiatalkori táborozások jutnak eszembe.
Végre kész a kávé, leülök a padra újságot olvasni. A hírek szerint tágabb környékünkün – ami ez esetben három megyét jelent – közel négymillió ember maradt áramszolgáltatás nélkül. Az elektromos művek szóvivője azt állítja, az áramszolgáltatás teljes helyreállítása négy hétig is eltarthat. Dolgoznak serényen, éjt nappá téve, más államokból is százával érkezik a segítség, de az elvégzendő munka temérdek, hatalmas erőfeszítést követel.
A tűz körül állók beszédtémája is ez. Nálunk mikor lesz újra áram? És mi lesz addig? Nincs meleg víz fürdeni; sütni, főzni csak itt lehet a grillsütőn, a televíziók képernyője sötéten mered ránk, mit lehet szórakozni gyertyafény mellett? Eszembe jut az 1977-es new yorki blackout, amikor valami baleset folytán egész New York, a maga tízmillió lakosával, három napra sötétben maradt. Egy évvel később olvastam az újságokban, hogy az áramszünetet követő kilencedik hónapban háromszorosára emelkedett a new yorki születések száma. Kaján gondolat: azokban az országokban, ahol a halálozások arányszáma meghaladja a születésekét, egy-két hétre szüneteltessék az áramszolgáltatást.
Itt, a közelünkben kevés az igazán fiatal, gyerekek érkezésétol nem kell tartani. De majd mindenki megszokta, hogy az esti televíziós hírek után tér nyugovóra, mostanában viszont már hét órakor sötétedik. Persze beszélgetni is lehet gyertyafény mellett, vagy akár a sötétben, egy-két pohár bort is lehet inni, azt nem kell feltétlenül hűtve felszolgálni. Én magam ­mindig előbbre helyezem a jó társaságot a tv programoknál, a kommunikáció nálam csak a nagy távolságok miatt szorítkozik telefonra, internetre. A személyes kapcsolatot többre értékelem. Ajánlanám mindenkinek, hogy sötétedés kezdetén csapja le a biztosítékot. Az első este talán szótlanul telik el, de a második, harmadik este megered a nyelvünk, s rájövünk, sokkal több mondanivalónk van egymás számára, mint hittük volna.
A füst szagával különböző ételek illata keveredik. Van aki csak kolbászt, tojást főz, de olyan is, aki komplett ebédet az egész családnak. Tény: a lesütött hús tovább eláll, mint a nyers. Mindent, amit lehet, meg kell főzni, sütni, ha két napon belül nem lesz áram – márpedig ennek semmi valószínűsége nincs -, nagyon sok étel megy veszendőbe. Vajon az emberek nem gondolkoznak előre? A hurrikán érkezése előtt láttam, amikor százával rohanták meg az élelmiszerüzleteket, felvásároltak minden felvásárolhatót, nagy mennyiségben romlandó árút is. Arra senki sem gondolt, hogy néhány nap múlva - hűtés hiányában – mindaz mehet a szemétbe. Vagy már el sem tudjuk képzelni életünket a technika leghasznosabb vívmánya, a villanyáram nélkül? Olyannyira nem, hogy esetleges kiesése már meg sem fordul a fejünkben?
Szerencsére nem csak szép, de kellemes is az idő. Vilma kisasszony a pusztítás mellett hűvösebb napokat is hagyott maga után. Ez nagyon szép volt tőle, így néhány napig nincs szükség a légkondícionálóra. Mert itt Floridában – és általában az Egyesült Államok délkeleti vidékein - a párás meleg légkondícionáló nélkül szinte elviselhetetlen, főként éjszaka. Mondom én, meg a hozzám hasonló elkényelmesedettek. Holott éltek itt emberek szépszerivel százötven évvel ezelőtt is, amikor legyezőként használták a pálmafaágat, azzal enyhítették a hőséget. Biztos, hogy sok minden csak szokás kérdése. Mint a televízió, az autókkal felgyorsított közlekedés, a távkommunikáció, és még sorolhatnám a végtelenségig.
Ahogy elnézem a körülöttem állók nyugalmát, a hirtelen változásba szükségszerűen beletörődő viselkedésüket, az a gyanúm, a technika vívmányainak hiányában jelentősen csökkennének a depressziós esetek, a káros sztesszhatások.
Vissza kellene fordítani az idő kerekét? Úgy látszik, erre - noha csupán ideig óráig - csak egy hurrikán képes.
Azért, ha lehet, ne jöjjön egy másik.

Mari néni diósbeiglije

Mari nénémmel beszéltem a minap telefonon, és ő aggályoskodva kérdezte tőlem, gyümölcs-e a dió? Bevallom, egy pillanatig tétováztam a válasszal, mert tévedhetek, s talán inkább zöldség. Mégsem nem akartam zöldségeket mondani, habár a zöld dió a színe folytán lehetne, de mégis… A dió a diófa gyümölcse, mondtam neki, akárhogy nézzük is, ezek szerint gyümölcs. A választ követően én hozakodtam elő egy kérdéssel: miért olyan fontos ez?
Azért, felelte Mari néném, mert ha gyümölcs, akkor kivágja a diódarálót a kukába, és őtőle hiába is követeli a család, ezentúl nem fog dióstésztát kapni, sőt a karácsonyi diósbeigliről is lemondhatnak egyszer s mindenkorra. Meglepett, amit hallottam, nem értettem az okát. A számban összeszaladt a nyál annak tudatára, hogy soha többet nem ehetek Mari néni ugyancsak finom diósbeiglijéből.
Mi baja a diódarálóval? - kérdeztem tőle.
Hát az, kezdte a mondókáját, hogy a múlt héten olvasott egy felettébb érdekes cikket a Népszabadságban, miszerint Veszprémben súlyosan megbüntettek egy bútorkereskedőt, aki az asztalkák, heverők és kerti székek mellett vízipipát is árult. Ez még csak hagyján, de a vízipipa mellé banán, trópusi, málna és egyéb gyümölcsörleményeket is tárolt azok számára, akik egészségük védelme érdekében nem akarnak valódi dohányt szívni abból a francos pipából.
Nos, folytatta Mari néni, ezt a gyömülcsörleményt a vámőrség lefoglalta, mert hiába készült ártalmatlan gyümölcsből, örleményként jövedéki terméknek számít, s mint ilyen, élvezeti cikk, ami jövedéki adó alá esik. Emiatt a veszprémi Nádbútorház tulajdonosát tizenkét napra szóló üzletbezárással, valamint százötvenezer forint pénzbírsággal sújtották.
Namármost, magyarázta Mari néni, nekem pénzem sincs holmi bírságokra, azt sem akarom, hogy a konyhámat bezárja a hatóság.
Ugyan már, Mari néni, nyugtattam, miért tennének magával ilyesmit? Maga se nem bűnöző, se nem adócsaló.
Persze, hogy nem, replikázott, de ha ledarálom a tésztához a diót, ami ugyebár gyümölcs, te mondtad, fiam, hogy a diófa gyümölcse, akkor abból is gyümölcsörlemény válik. Márpedig az jövedéki termék, ha megtalálják nálam a vámosok, engem is megbírságolnak. Én azt a szégyent, fiam, nem élném túl. Inkább kivágom a diódarálót a szemétbe, diót se lássak soha többet, a család egyen túróscsuszát. A túróba már csak nem tud belekötni senki, főleg, ha még azt is bizonyítom, hogy biotermék, olyan tehén tejéből való, améllik szarral trágyázott fődön legelt. Aztán, ha valaki emögött is valami rosszat szimatol, hát annak meg túró a fülibe.